R-É-T Műhely



Több mint 10 éve foglalkozom a különböző művészeti ágak - zene, tánc, építészet, rajz, harcművészet, kalligráfia - összefüggéseinek kutatásával, egymásra hatásával. A cél egy komplexebb élmény megélése, egy átfogóbb kép megszületése volt egy adott témáról, problémáról, alkotásról.
Emellett több mint 10 éve oktatok arculattervezést, formatervezést építészmérnök hallgatóknak, rajzot felvételizőknek a BME Építészmérnöki karának Rajzi és Formaismereti tanszékén.
A 2002-ben az általam életre hívott R.É.T.műhely, a Rajz, Építészet és a Tánc hármasságán belül járta körül az egyes alkotási feladatokat, így tágítva szemléletmódunkat, miközben inspirált, új ötletekkel gazdagított.

De hogy a legfiatalabb korosztállyal hogyan kerültem kapcsolatba?

Szinte egyik napról a másikra gyermekeket hoztak hozzám, kit iskolára kellett felkészíteni, kit rajzolni, kit zenélni tanítani. Gyermekeket oktatni – igazából lehetetlen. Velük csak játszani lehet, és a tudatosan vezetett játékon keresztül késztetést kell ébreszteni bennük, hogy átvegyék azt, amit tanítani, átadni szeretnék. Természetesen az első időkben vért izzadtam azzal, hogy hogyan kössem le azon gyermekek figyelmét, akik a TV-n szocializálódtak és folyamatos figyelmük nem tesz ki 5 egybefüggő percet sem – nem beszélve arról, hogy nehéz felvenni egy „óra” keretein belül azt az inger,- és izgalmi szintet, amivel az ő kis életük folyamatosan bombázva van. A számomra „szorult helyzet”-ből a különböző alkotási területek közötti folyamatos átjárás biztosította az egyetlen kiutat. Az említett „szakterületek” közötti mozgás az első időkben nekem bizonyult inkább nehéznek, de a gyermekek – mint ahogyan várható volt – minden gond nélkül vették az akadályokat. Volt, hogy táncóráról festéktől maszatosan mentek haza a gyerekek, vagy épp a zongoraórán barkácsoltunk 3 dimenziós hangjegyet.

A gyermekek különböző szakterületeken való oktatása így teljesen átalakult aszerint, hogy a gyermek, vagy gyerekcsoport befogadókészsége, vagy lelkiállapota mit hív elő – az órák mindig megismételhetetlenek és személyre szólók – ezért tud eljutni a gyermekhez maga a tanítás. A pozitív tapasztalatok és visszajelzések után született meg az a gondolat, hogy a korábban fiataloknak, felnőtteknek tartott R.É.T. műhelyt gyermekeknek is oktassam.

Magam is meglepődtem az eredményeken, és azon méginkább, hogy mekkora szüksége is van a mai
gyermekeknek az alkotásra és az alkotó gondolkodás megtanítására.
Így született az építészet – gyermekeknek műhelymunka, amely a R.É.T. műhely - rajz, építészet, tánc - elemeit felhasználva jár körül tervezési, problémamegoldási feladatokat. A műhely során a rajzos feladatokon túl játékos modellezési, anyagismereti, építészet-elméleti feladatokon keresztül bontakozik ki az alkotás, illetve egy-egy alkotás tervezésétől a megvalósulásáig végigvezetett folyamata. A foglalkozásokon külön hangsúlyt kap az önálló kérdésfelvetés fontossága és a válaszok több szempontból való körüljárása, amely segíti a gyermekek megfigyelőképességét és önálló véleményalkotását környezetükről és a világról, amelyben élnek.

Mindeközben olyan gyermek-Emberekkel találkozhatok, akiknek életszemlélete, megfigyelései, aranyköpései, küzdelmei fontos útjelzőkké váltak és válnak a saját utamon is.

Idézet a Rajz- Építészet Tánc, avagy Építészet gyermekeknek című műből:

"Természetesen a gyermekek építészeti képzésének nem egy újabb elsajátítandó ismeretanyagnak kellene lennie, mert azzal csak tovább terhelnénk információkkal az amúgy is túlterhelt iskolás gyermekeket. Az építészeti oktatásból számomra az a szervező erő, az az egység a lényeg, amely köré fel lehet építeni egy tanulási, fejlesztési folyamatot. Az építészet magában foglalja az alkotó gondolkodást, a rajzot, a szobrászatot, a táncot, és természetesen még számos „szakterületet”, és ezzel egyidőben túlmutat ezeken.

A rajz, mint alkotás csak a két dimenzió keretein belül mozog, korlátozott anyaghasználattal születhet meg. 
A szobrászat bár egy dimenzióval több szabadságot enged, nem nyújt igazi kitörési lehetőséget. A táncban felszabaduló alkotás a tánc utáni pillanatban elillan, valójában nincsen produktum, csak megélt/látott élmény, amelynek erejétől függ a fennmaradó emlékképek élettartama. 
Az építészet azonban úgy foglalja magába mindezeket, hogy egy rendező erő mentén a teremtő gondolat az alkotási fázisokon át végül tárgyiasul, mégis többé lesz, mint egy tárgy. A teremtő gondolat magával a problémafelvetéssel kezdődik, ezáltal körvonalazódik maga a feladat. A feladat gondolati bejárása empátiát, fokozott beleérző képességet követel. Minél pontosabban tudunk „megrendelőnk”, vagy a feladat bőrébe bújni, azonosulni, annál inkább lesz a tervünk,
alkotásunk átgondoltabb és teljesebb. 
A tánc, a mozgás már a tervek állapotában megjelenik, hiszen képzeletünkben, gondolatban bejárjuk a teret, elemezzük a térkapcsolatokat, hatásokat, fényeket. Egy ilyen módon bejárt alkotási folyamaton keresztül végül az alkotó és a befogadó egyaránt hasonló élményt kap, hasonló utat jár be, mindenképp gazdagodik.

A mai gyermekekre ható destruktív hatások főleg a városi létben és a túlzott géphasználatnál csúcsosodnak ki. De ezeken kívül minden gyermekre hatnak és legtöbbször kedvezőtlen irányba befolyásolják a korábban említett vizuális ingerek. A gyermekek lelkiállapota gyökeresen megváltozott, figyelmük teljesen átalakult, kreativitásuk, alkotókészségük tört részére csökkent az elmúlt generációk gyermekeihez képest. Az ő korosztályukban is – mint jellemzően a mai világra – egy specializálódás zajlik, egyes részképességek nagy sebességgel fejlődnek ugyan, de számos más képesség visszafejlődik. Úgy vélem, hogy ha a gyermeki létben a gyermekeknek sincs lehetőségük teljes emberként létezni és fejlődni, annak beláthatatlan negatív következményei lesznek a jövő generációjára nézve. Ezek figyelembevételével olyan szemléletű alkotás-módszertant szükséges a mai gyermekeknél alkalmazni, amelyben kreativitásuk kibontakozhat, személyiségük megnyílhat, nézőpontjuk gazdagodhat és egy új, a virtuálisnál izgalmasabb világgal találkozhatnak: a természetes világgal."

Megjegyzések